|
Az Artoris
Műterem két alkotójának, Orgoványi Gábornak és Selmeczi Zsuzsannának
nyílik közös kiállítása a BPIX Digitális AlkotóCentrumban, melynek a
Fészek címet adták.
Arcok, fejek, a
kifejezés eszközei. Mindennapjainkban is, a vásznon, a pappíron is. Örök
téma marad a portré, sokféleképpen körüljárható, ezernyi módon
előadható, ahány arc, annyi kisugárzás...
A digitális
eszköztár megelevenedik, tobzódása már óvatosságra inti az alkotót:
"megállj, ez már túlzás.." Vékony jégen járva, a kifejezés erejének
tisztelete, a karakterek finom megfogalmazása vagy éppen erejüknek
dinamikája és ennek ábrázolása a cél. Aki megtekinti a kiállítást,
formailag is extravagáns megoldásokkal találkozhat a hagyományos
felfogást tükröző alkotások mellett.
A portré nehéz
téma, hol divatban van, hol elvetik, a megítélése időről időre változik.
„A portré hanyatlásának régebbi tünetei
okozati összefüggésben voltak a fotográfia fejlődésével is. Amíg az
emberek a fotografálást nem ismerték, addig a festett portré nemcsak
művészi, hanem általános, hogy, úgy mondjuk kommerciális szükségletet is
elégített ki. Bizonyos tehát, hogy az első portrék fő célja a
konstatálás volt, a minél tárgyibb lefestés; hiszen az első
naturalisztikus stúdiumoknak már nagyra tartott eredménye lehetett az,
hogy a festmény vagy rajz már nemcsak embert, hanem egy bizonyos, a
többitől megkülönböztethető embert tudott ábrázolni. Vannak, akiknek
igényeik ezeknél a primitív portré-igényeknél még ma sem jutottak tovább
a fejlődésben ; akiknek egyetlen követelményük a portréval szemben még
ma is az, hogy hasonlítson és legföllebb még az, hogy jóindulatúan
hasonlítson, más szóval: hízelegjen.
...A fotográfia fejlődése a festett
portrét arra utalta, hogy másutt keresse a maga helyét, hogy olyan
szükségleteket elégítsen ki, amilyeneket a fotográfia nem tud
kielégíteni. De, természetesen, az elhelyezkedésnek ez a célszerűségi
szempontja önmagában még nem tudta volna új utakra terelni a portrét, ha
a fotográfia föllendülése nem találkozott volna össze igen szerencsésen
a művészetnek azzal az irányával, amely nemcsak az emberrel, hanem a
természet minden egyéb jelenségével szemben is elfordult a lefestés és
az objektív konstatálás módszerétől, hogy egészen más értékeket
hangsúlyozzon. Az impresszionizmus festői világnézete nem ismerte többé
a természetnek abszolút, minden körülmények között érvényes tárgyi
kritériumait, hanem ezeken túl és részben ezek elhanyagolásával azokat a
momentumokat hangsúlyozta, amelyek úgy a lefestendő természeti jelenség,
mint a festő szubjektív, csak bizonyos tárgyi és lelki körülmények
között érvényes tulajdonságait jellemzik.
A konstatáló portré helyébe lépett tehát
az impresszionisztikus portré, amelynek létjogosultságát az határozta
meg a modern fotográfiával szemben, hogy összes mondanivalói éppen a
fotográfián túl kezdődtek. Legfontosabbak voltak e mondanivalók közül
azok, amelyek a festő egyéniségét, világszemléletét és kifejezésmódját
jellemezték. Ezenkívül azok voltak fontosak, melyek a lefestendő
tárgyak. A portrénál tehát a lefestendő embernek mint szemléleti
jelenségnek, szín- és forma-viszonyaira, továbbá az őt környező és rajta
reflektálódó fény- és levegőjelenségek, atmoszferikus behatások szín- és
forma-elváltoztató hatására vonatkoznak. De e primer festői közléseken
túl, melyek, persze közvetve, őt is jellemezték, az ábrázoltnak személyi
vonásai is kifejezésre jutottak, csakhogy elsősorban is nem azok,
amelyek a valamivel régebbi portrén és a fotográfián fontosak voltak,
tehát nem a fotografikus hasonlatosság jegyei, hanem lényének,
karakterének mélyebb, nem mindenki számára megnyilatkozó vonásai. Az
impresszionisztikus portréval kapcsolatosan tehát megszületett a
pszichológikus portré is, mely a felszínes vonásokkal nem érte be, hanem
mélyebben markolt a lélekbe, hogy azt is, — persze, csak külső,
szemléleti megnyilatkozásaiban - vászonra rögzítse. Az ilyen portré
sokszor első pillanatra alig hasonlított az ábrázoltra, de hosszabb,
vagy gyakoribb szemlélés után kiderült, hogy karakterbeli
jellemzetessége sokkal több, mint hasonlatosság, sokkal állandóbb értékű
és igazságú, mint azok a vonások, melyeket egy fodrászi, vagy borbélyi
művelet teljesen elváltoztathat, mert ez a jellemzetesség mélyebbre nyúl
és nem ritkán rejtett atavisztikus vonásokat hoz felszínre. Az ilyen
portréról sokszor azt mondták, hogy nem hasonlít az ábrázoltra, aztán
csakhamar rájöttek, hogy nemcsak rá, hanem az apjára is hasonlít és
egészen rejtett, vagy elfelejtett családi vonásokat rögzít meg.”
Bárdos Artúr írta a Művészet című folyóiratban, 1914-ben.
A kiállítás megnyitója 2010.
március 11-én, csütörtökön 18 órakor volt a BPIX Digitális
AlkotóCentrumban.
A megnyitón
Orgoványi Gábor képzőművész SplitDecoLive
performanszát élvezhették a látogatók, melynek keretében Varga János
fantasztikus gitárjátékára születnek és illantak el digitális festmények.
A kiállítás 2010.
március 11. és május 07. között tekinthető meg a BPIX Digitális AlkotóCentrumban.
Bővebben az alkotóról: www.artoris.hu
Képek a kiállításról:
|
